Az ösztöneink valahogy mindig sikítoznak a biztonságért. Egy
pillanatra sincs pihenő: legyen mindig elég munka, pénz, egészség, siker, bizalmasok
és jó néhány B-terv, ami recept lehet a balul sikerült dolgaink ellen. Érdekes
párhuzam, hogy miközben minél több horzsolást viselünk, annál óvatosabbak
vagyunk ahelyett, hogy csak szépen levonnánk a tanulságot és okosabban mennénk
tovább. Nem. Félni kezdünk és méginkább biztonságra vágyunk különösen, ha ez a
ragtapasz a szívünkre kerül.
A csalódás igazából
nem is olyan rossz barát
Telefújtam néhány zsepit, mire megtanultam értékelni a
csalódásaimat. Ezek a látszólag késes gyilkos érzések igazából az útterelés
alkalmazottjai. És ami még bosszantóbb, hogy millió jel van a csalódás előtt,
amik megterítenek a szerelmi csalódásnak, csak szeretjük abrosz alá rejteni
őket. Szerencsére az élet nem hagy minket unatkozni, előbb utóbb kilöki a
széket a lábunk alól, és vagy rántjuk magunkkal az asztalt is vagy sikerül
visszabillenni. Kizárt, hogy ne legyenek ismerősök ezek a gondolatok, hogy
„minden pasi idióta”, „én másba nem leszek szerelmes soha”, „köszönöm szépen,
független vagyok, és az is maradok”.
Felteszek egy kérdést, amit csak kellő érzelmi távolságból
lehet érdemben megválaszolni: Utólag nem értetted meg minden kapcsolatod
végének a miértjét? Valószínűleg de, vagy éppen úton vagy efelé. És itt jön a
lényeg! Szépen megpakoljuk a puttonyt a konklúziókkal és miután magunkat is
jobban megismertük, keressük tovább az igazit.
„Én már nem bízom
többé senkiben…”
A pecsét, amit nem is biztos, hogy meg tudunk fogalmazni
magunknak, csak viseljük. Aztán sokadik alkalommal egyszer csak homlokon csókol
a felismerés, ami egy picit ijesztő lehet. Az egyetlen ember, akiben meg kell
tanulnod bízni, az te vagy. Valahogy szeretünk megfeledkezni magunkról a
párkapcsolatainkban, folyamatosan a másikat monitorozzuk, pedig az 50% a mi
vállunkat nyomja, ha jó, ha rossz dologról van szó. Nekem kellett a
bizonyosság, hogy fel tudok állni szituációkból, képes vagyok döntéseket hozni
(rosszakat is), meg tudok bocsátani magamnak és igen, újra rám tud találni a
szerelem. Sőt, hálás vagyok minden korábbi delikvensnek, aki csiszolt rajtam és
elkísért vagy lökött rajtam egyet, hogy abba az irányba kerüljek, ahol most
vagyok.
Félig szeretni annyit
tesz, hogy nem szeretsz igazán
Hosszú egyhelyben állás után megfogalmazódott egy kívánságom
az Univerzum irányába, mégpedig hogy engedje meg, hogy még érezzem azt az
elsöprő szerelmet. Kértem. Kaptam. Senki ne gondolja, hogy én ezzel tudok
mindig mit kezdeni. Különösen, hogy a szerelem egyáltalán nem könnyű műfaj, és
mostanság már azt is észrevettem, hogy ki miért kerül a szívembe. Mindenki
tükör. Na de merjük-e látni magunkat a másik tükrében? Meg merjük mutatni
magunkat úgy igazán? Tudjuk élvezni a másikat és nem félni tőle? Megvan a társ,
aki mellett végre magunkban is tudunk bízni? Nos, sosem fog kiderülni, ha nem
adsz esélyt az őszinte érzéseknek. Semmi garancia nincs rá, hogy működni fog,
hogy egy életre szól, hogy nem fog fájni… arra viszont van, hogyha megpróbálod
megúszni, lemaradsz az egészről. Összességében, amikor szétterjed valahol a
szívem és a gyomrom között az a meleg szirupos boldogság, akkor mindig rájövök,
hogy Havasi, kibasztad a szíved a rulettasztalra így a legnagyobb téttel
játszol, de néhány ilyen pillanat kárpótol minden sebért. Szeressetek.
Szeressetek őszintén.
Lénának
