Tízéves korom körül volt egy komoly függőségem: a videótéka.
Minden második hétvégén elmentem apámmal a Videó Vili-be. Apró üzlethelyiség
volt, hosszú, kanyargó sorokkal és majdhogynem plafonig érő polcokkal. Igazi
útvesztő egy gyerek számára, de én pontosan tudtam, hol kell bekanyarodni, hogy
végül a meseszekciónál lyukadjak ki. Végtelen kazetta sorakozott előttem, de
valahogy akkoriban jóval határozottabb voltam mint manapság, így levettem a
szokásos kettőt. Noha fennállt a veszélye, hogy csak az egyiket vihetjük haza
hétvégére, de úgy éreztem, megéri kockáztatni. A Baltó nyomában, illetve A hercegnő
és a kobold duóval a hónom alatt elindultam a krimikhez, ahol többnyire
apám próbált találni valamit, ami kárpótolja a visítozó rajzfilmekért, miután
lefektetett aludni. Két sorral odébb találtam rá, és széles vállai mögött
megállva előkaptam a legmeggyőzőbb mosolyomat, hogy ez fogadja majd, amikor
megfordul. A nagyobb hatás érdekében felemeltem magasra mindkét szerzeményt és
vártam. Erre megfordult és nem mondott semmit. Hirtelen az arca is nagyon furcsa
lett, de én csak kitartóan vártam az ítéletet. Néztük egymást némán pár feszült
pillanatig, amikor egyszer csak valaki megszólalt oldalról:
- Virág, itt vagyok – csendült fel apám hangja a pénztár
mellől. Kellemetlen. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy csak az én
apukámnak lehet fekete szövetkabátja. Faképnél hagytam a pasit és
figyelemelterelésképp az igazi apámhoz lépve elkezdtem darálni a tanulságot, amit
eddig a videózásból levontam:
- Arra gondoltam, milyen jó lenne úgy élni az életet, hogy
az uncsi részeket áttekerjük, de a szép jeleneteket újra és újra megnézzük!
Eltekertem volna szívesen a korábbi kis incidenst is, de
ennek köszönhetően mindketten úgy éreztük, hogy jár nekünk az a két VHS a
hétvégére. A nagyobb dilemma most már csak az lesz, hogy melyiket nézzük meg előbb…
A kasszánál mohón néztem, ahogy nyélbe ütik az üzletet, és apa odanyújt egy
papírost az eladónak. Pontosan követtem az eseményeket így feltűnt, hogy a nő
cserébe egy marék pénzt ad azért a béna papírdarabért cserébe. Kifelé menet nem
hagyott nyugodni a gondolat, ezért felszólaltam:
- Apa figyelj – kezdtem meg a tárgyalást, miközben ő az
utcán parkoló biciklihez terelt – arra gondoltam, hogy többé nem is kéne
dolgoznod.
- Miért nem?
- Hát mert oda adtál egy pénzt, és visszakaptál jóval
többet. Ha idejárnánk mindig, akkor egyre több pénzünk lenne és nézhetnénk
mesét folyamatosan!
Rám mosolygott és megsimogatta a fejem.
- Ez nagyon jó ötlet! – mondta majd kivette a kezemből a
kazettákat és derekánál a farmerjába tuszkolta őket – már megint nem hoztunk
szatyrot.
Felült a biciklire és a karját nyújtotta, hogy felsegítsen
maga mögé. Végül hazatekertünk apa és én, köztünk pedig a frissen szerzett zsákmány,
akár egy boldog, guruló szendvics.
