Elkezdődött az utolsó húszas hónapom. Ez nem sokkterápia, nem is kapuzárás, egyszerűen csak egy jó indok arra, hogy megörökítsem. Szóval a visszaszámlálás, -csak hogy valami drasztikus szót máris elsüthessek - az erdőben kezdődött. Nem, nem igaz, mert még előtte kávézás közben jutott először eszembe, hogy nahát, mindjárt itt a szülinapom.
Felmentünk páran a Vörös-kőhöz a Pilisben, amit térdeim másnap is emlegettek. Jó dolog ez a túrázás, csak bosszantó, hogy mindig a földet kell nézni, nehogy orra bukjon az ember. Így viszonylag sok időt töltöttem a lábfejem és az avar látványával, közben pedig belegondoltam, hogy az elmúlt tíz évben mekkora utat tettek meg azok a lábak. Különösen az elmúlt évtized érdekes, azt már nagyjából én formáltam magamnak.
Annyi biztosan változott, hogy gyerekkoromban mindig iszonyú vontatottnak gondoltam ezeket a sokórás kutyagolásokat. Mostanra értem, miért jó a természetben egészen kicsinek érezni magadat. Megfogni egy-egy fatörzset, megillatolni a föld szagát vagy csak bámulni, hogy a kutya hány száraz levelet szedett már össze... Jelen lenni. Az viszont nem változott, hogy minden kirándulásban a legjobb dolog a közös ebéd a végén. Inkább estebéd, mert már négy óra is elmúlt, a pincér rohadt lassan veszi fel a rendelést és már a szalvétát is megennéd, csak rágj valamit, amíg kiér az a kétszemélyes tál... Aztán itt egy pillanatra mégiscsak időutaztam gyerekkorom Mindenszentek rutinjához, ahol családilag ugyanebben az időben, ugyanezt csináltuk. Csak akkor még mások ültek az asztal körül.
