Tegnap megkockáztatom, hogy megéreztem: öregszem. Ennek jele az volt, hogy nem éreztem közegemnek a "fiatalokat". Korosodási dráma helyett mondjuk lehet, hogy ez inkább értékrendbeli különbség, vagy csak én már nagyon más csónakban vagyok, mint a tíz évvel alattam járók, de őszintén alig vártam, hogy hazaérjek a kanapéra a kutyához.
Egyébként is ez lett volna a terv estére, meg hogy végre befejezzük az Adventure Games társast, de kiderült, hogy az idei Magyar Klipszemlén illene lennünk egy órán belül. Normál esetben alsóhangon húsz percet pánikolok a szekrény előtt, mibe menjek nyilvános eseményre, erre most szerencsére nem volt idő. Meg ma már úgyis mindegy, hogy ki miben megy akárhová. Ez egyrészt felszabadító, másrészt többnyire számomra bántóan eklektikus összhatást kelt. A tömegen és az ordító hangszórókon a meglepi gintonic sem segített.
Általában le vagyok maradva a zenei trendekkel, de nem sejtettem, hogy ennyire. Ahogyan azt sem, mennyire egysíkú most ez a szféra, legalábbis akik kifejezetten előtérben vannak. Carson Coma-nak pacsi, övék lett a legjobb klip, ők kezdettől fogva a szívem csücskei és egészen üdítő, hogy hangszerekhez nyúlnak és nem a pénzről meg a buliról énekelnek. Tartalom. Érték. Stílus. Valahogy ezekből volt hiány öregedő lelkemnek és fülemnek, aki alter zenéken nevelkedett. Tinikorom első száma ez volt.
Na nem prédikálok, nálam is lecsúszik egy-egy Azariah vagy Dzsúdló, de módjával. Aztán lehet csak az ábrándított ki, hogy az egész esemény próbált vagánytrash lenni, aminek hatására a műsorvezetők is végig káromkodták az egészet. Ki is teszek inkább egy képet ehhez a bejegyzéshez, amit tegnap kaptam meg és én fotózótam Párizsban. Szerintem király lett.
.jpg)
