Gábor arra ébredt, hogy a saját verejtékében úszik. Még nem nyitotta ki a szemét, ugyanis bízott benne, hogy legalább a nap felét átalussza majd. Nem így történt. Bár még néhány percig próbálkozott, úgy szorította össze a szemhéját, hogy azon bőrbarázdák jelentek meg. Végül feladta. Ránézett a telefonjára, délelőtt tíz volt. Felvillant egy értesítés a Kanok 💪 elnevezésű messenger csoportból, amiben öten voltak benne, még az egyetemről: Boldog karácsony, kis gyökerek – írta az egyik haverja. Gábor repülő üzemmódba tette a telefonját. Lerúgta a takarót, majd amikor felkelt, eligazgatta az ágyon. Benyomta az eszpresszógépet, majd lezuhanyozott. Jól tudta, hogy ez a kávé lesz minden, amit ma elfogyaszt, így komótosan kortyolgatta, derekán a törölközővel. Miután végzett, elővette a szekrényből a viseltes dobozt, amiben az 1500-as puzzle volt. Kiöntötte a szőnyegre, és rendezgetni kezdte a darabokat. A keret hamar megvolt, mint mindig, de a többi részlet még tíz év után is kifogott rajta.
Délutánra elkészült. Ott hevert előtte az Eiffel-torony
szirupos képmása. Amikor megvette a kirakót, ez az egy volt párizsi
tematikában. Ha talál olyat, amin normális mértékű a szaturáció, a felhők
nincsenek az égre montírozva, és nem fejelik meg az egészet röpködő
galambokkal, biztosan azt választja. Egyetlen darab hiányzott, pont a torony
teteje. Nem hagyta el, pontosan tudta, hol van.
A faliórára pillantva rájött, hogy késésben van az anyjától.
A szekrényhez lépett, kivette az egyik legjobb zakóját és a szövetnadrágját.
Hátrafésülte félhosszú haját, fújt párat a parfümjéből a nyaka köré. Mielőtt
elindult volna, felvette a megfakult télikabátját és az ajándékszatyrot.
Az anyja pontosan olyan aggodalmas arccal fogadta, mint
minden évben. A szépen megterített asztalon a családi ezüst csillogott.
– Egy kis levest merhetek?
Gábor sóhajtott. Próbált türelmesen válaszolni.
– Tudod, hogy semmit nem kérek, anya. – Sikerült egy
mosolyszerűséget magára erőltetnie.
A szokásos rutin hamar lement. Az anyja evett és mesélt,
Gábor csendesen hallgatta, miközben ujjai egy kiskanállal babráltak. A
sütemények felett átadta az ajándékot: a Zsolnay legújabb csészekollekciójának
egyik darabját. Idén Gucci-rózsa díszelgett rajta. Búcsúzásnál az anyja megint
nem tudta megállni, hogy ne szóljon valamit.
– Gáborom, már tíz év eltelt. – A férfi a kopott kabátjában
nézte a polírozott cipőjét. – Meddig csinálod még…
– Anya, kérlek!
Az anyja elhallgatott, majd megölelte a fiát, és
visszavonult a szobába. Megnézte a Gucci-rózsát a csészén, majd óvatosan a
szemétbe tette. Utálta ezeket a karácsonyokat és mindent, ami erre
emlékeztette. Persze odaadhatta volna a csészét a szomszédasszonynak, de úgy
gondolta, van valami szimbolikája annak, ahogy rácsukódik a kukafedő. Idén
viszont valami olyat csinált, amit eddig még soha. A kuka mellett találta magát
a földön, miközben kezei imára kulcsolódtak. Azt kérte a jóistentől
karácsonyra, hogy idén végre változzon valami.
Gábor eközben már az Erzsébet híd felé gyalogolt. A kabátja
egyre nehezebbnek tűnt, nyomta a vállát. Gondolatai messze jártak az időben.
Folyton az foglalkoztatta, mit lehetett volna másképp csinálni. Rendszerint
beúsztak az emlékképek arról a lehetetlenül hangos koppanásról, vagy a betonon
gyűlő, gőzölgő vérről.
Szája széle reszketni kezdett, amikor a hídra ért. Szenteste
teljesen üres volt, leszámítva azt a néhány taxit és buszt, akik átdübögtek
rajta. Gábor megállt középen. Nézte a vizet, és mint mindig, arról ábrándozott,
hogy leveti magát az örvények közé. Gyorsan lehúzná egy, és eltűnne erről a
világról. A zsebébe nyúlt, elővette a kis dobozt, pont, mint akkor. A keze most
is ugyanúgy remegett. Gábor ilyenkor nem mindig tudta eldönteni, hogy hol van:
a jelenben van, vagy a múltban. Az emlékei hitvány játékot űztek vele.
Mintha most is itt lett volna vele Erzsébet, aki
folyamatosan beszélt, mert túlságosan izgult, hogy nemsokára találkozik az
anyjával. Tisztán hallotta a hangját. Kesztyűs kezével sietve húzta maga után,
nehogy elkéssenek, pedig azon a karácsonyon hó lepte az egész várost. Különösen
szép és csendes volt minden. Gábor finoman húzni kezdte a kezét, és megállt.
Kár lenne elpazarolni ezt a pillanatot. Erzsébet elhallgatott, és a korlátba
kapaszkodva rácsodálkozott a tájra. Minden ideálisnak tűnt. Gábor a zsebébe
nyúlt, és kinyitotta a dobozt. A gyűrű mellett ott volt a puzzle-darab, ami két
repülőjegyet jelképezett. Erzsébet mindig is Párizsba vágyott.
Várta, hogy megforduljon. Levegőt sem mert venni. Már éppen
elbizonytalanodott a gyűrűt nézve, hogy inkább egy másikat kellett volna
választania, amikor Erzsébet elengedte a korlátot, és ránézett. Aztán a
dobozra. Aztán megint Gáborra. Erzsébet a szája elé kapta a kezét, majd hátrált
egy lépést döbbenetében. Megcsúszott. A fejét először a korlátba, majd a
patkába verte be. Gábor nem kapott választ.
.png)
Talán még most is ezt várta. Amennyire gyűlölte a karácsonyt,
annyira várta is. Ilyenkor újra tölthetett egy kis időt Erzsébettel, még ha
ilyen gyötrelmes módon is. Az anyja tizennégy háztömbbel odébb épp végzett a
mosogatással. A hűtőbe nyúlt egy kis likőrért, amikor észrevette, hogy az egyik
lekvárosüveg tetején máris penészpöttyök jelentek meg. Bosszús volt, mert
tavasszal főzte, és csak egyszer evett belőle azóta. A nappaliba menet a kukába
dobta az üveget, ami alatt a Gucci-rózsás csésze határozott reccsenéssel
kettétört. Átszaladt rajta a bűntudat égető érzése, de végül a kukafedél alatt
eltűnt az is.
Gábor a hídon állt, és győzködte magát, hogy induljon el
haza. Nem tudta levenni a szemét a gyűrűről. Már egy óra is eltelhetett,
mindenesetre már vagy a tizedik busz robogott keresztül a hídon. Léptek zaja
ütötte meg a fülét. Magassarkú csizma volt, mert bosszantóan kopácsolt. Gábort
elragadta a düh. Senki nem rondíthat bele a karácsonyába. Ellökte magát a
korláttól, hogy megnézze magának az alakot. Egy nő volt az.
Laura sok történetet hallott már a budapesti bűnözőkről, de
még eggyel sem találkozott, hiszen most költözött a városba. Bár a kopott kabát
láttán inkább egy részeges hajléktalanra tippelt, ezért szaporán ki akarta
kerülni. Hátrahőkölt a hirtelen mozdulattól, de megbicsaklott a lába. Vészesen
száguldott a beton felé, amikor a férfi utánanyúlt. Megragadta a karját. Milyen
gáláns, gondolta Laura, amikor tekintete találkozott a férfiéval. Pedig
mintha valamit elejtett volna a kezéből azért, hogy elkaphassa.