A semmiből riadok fel. Olyan hirtelen szívom be a levegőt, hogy néhány hajtincse az arcomba tapad. Nem egészen tudom, hol kezdődik az ő teste és hol végződik az enyém. A kezemet a szívéhez kulcsolva szorítja még álmában is. Nem látom az arcát, de tudom, hogy mosolyog. Hát persze, nem tudja, mi vár ránk. Egyesével fejtem le az ujjait a sajátomról. Hallom, ahogy puffan a keze a paplanon, éjszaka minden olyan hangosnak tűnik. Nem akarok felkelni mellőle. Egy ideig még nézem, ahogy a válla emelkedik és süllyed. Amikor fent van, pont eltakarja azt az otromba faragott komódot, amit az anyja hagyott ránk. Egy teljes délutánon át veszekedtünk, mi legyen a sorsa. Végül éppen a hálóba került, hogy minden reggel ez a látvány fogadjon. Tölgyfa kócsagok és vízi indák. Idő van.
Orrom a nyirkos tarkójához nyomom, mielőtt ellököm magam az ágytól. Táncol a vér a halántékomon. Tudom, hogy nem azért, mert hirtelen álltam fel. Azért, mert ki kell mennem a folyosóra. Szívesen sírnék mint egy kisgyerek, de végül kilépek a szobából. Odakint hideg homály fogad. És ott van a zöld ajtó... Résnyire nyitva várakozik velem szemben. A kilincsre kulcsolom az ujjaimat, egy pillanattal később pedig egyesével lefejtem, pont mint az előbb. Nem merek bemenni. Futólépésben sietek a fürdőszobáig, azt hiszem hányni fogok. Kétoldalról szorítom a deszkát, de még erre sem vagyok képes. Inkább ráülök és nézem ahogy a csempék találkoznak egymással. Nagyokat sóhajtok a lábaimon fekve. Azt kívánom bárcsak itt ülhetnék örökre. Valami megindul belőlem, de végül a zokogás talál utat magának. Az a fajta, ami a fürdő magányában szokta utolérni az embert. Rázkódok a térdeimen. Pont elérem a szennyes kosarat, amiből kihúzom a felsőjét. Az arcomba tűröm és lassan békére lelek az illatától. Tőlem kapta ezt a parfümöt. Ez így nem fog menni…
Elképzelem, ahogy lehúzom a rettegést. A víz zubog. Nem működik, de elszántan lépek a tükör elé. Egy borostás, fáradt ember néz vissza rám. A legszomorúbb, akit valaha láttam. Benyúlok az alsó fiókba és előveszem apám borotvapamacsát és kését. Erre az estére tartogattam. Még sosem használtam, ezért bizonytalanul látok neki az első mozdulatnak. Szinte hallom, ahogy a kés egyesével vágja el a szőrszálakat. Megnyugtató karistolás. Egy helyen megvágom a bőröm, de alig vérzik. Leöblítem a habot és a piszkot. Bizakodóan pillantok magamra a tükörben. Azt kívánom bárcsak fele olyan rátermett lennék, mint apám volt.
Már a küszöbön megbánom, de nem megyek vissza, mert megint szembe találom magam a zöld ajtóval. Egészen megbénít a közelsége. Újra megszorítom a kilincset, de ekkor zajt hallok a ház elől. Egy autó lomha fékcsikorgása. Szorít az idő. Teleszívom a tüdőmet levegővel, szinte újra érezem a hajszálak illatát. Ezen felbátorodva belépek.
Majd kiszakad a szívem. Hason fekszik a rácsos ágyban. Szaporán veszi a levegőt, a pillái néha megrebbennek. Némán zokogok apró teste felett. A tenyeremmel megérintem a hátát, szinte az egész elfér benne. A tüdőm mardosni kezd. Elfogyott az idő.
Sarkon fordulok és futás közben húzom fel a bakancsom. Minden ajtó bezárul mögöttem, mire képes vagyok újra levegőt venni a verandán. Az összes. A nyugodt kerten át az utcára indulok és csak egyetlen kérdés lüktet az ereimben: Mikor jöhetek vissza hozzájuk? Semmi más nem számít. Semmi. A platós autóról frissen borotvált férfiak néznek rám. Egyikünk lent vár, párszor vállon ver, majd egy hátizsákot nyom a kezembe. És még valamit. Egy géppisztolyt.
