Utálom, ahogy a por rárakódik a kezemre. Azt sem bírom elviselni, amikor homokba nyúlok és utána kiszáradnak az ujjaim. Hol lehet a munkáskesztyű? Naná, hogy végig az orrom előtt volt… Csiszolom tovább a széket a gangon és csak akkor állok meg, amikor hallgatózni kezdek. Alattam egy férfi kiabál, nem is, ordít egy nővel, aki már legalább a hatodik cigire gyújt rá. Ezt onnan tudom, mert az egész az arcomba száll még úgy is, hogy van köztünk egy emelet. Rettentően csúnyán beszél, nem is akarok rá figyelni, de aztán azt mondja: „Akkor igyál annyit, hogy megint elájulj, nem érdekel!”
Kész
lett a szék. Már csak festeni kell, azt pedig mindenki szeret. Másfél óra múlva
felegyenesedem és látom, hogy az egész foltos. Mégis, ahogy a sötét fából világosat varázsolsz
egy ócska ecsettel, az igazán magasztos látvány a maga belpesti módján. Fordul kettőt a gyomrom. Lehet
hányingerem a festéktől? Nem, ez
vizesbázisú. Akkor meg miért fáj a gyomrom? Eszembe jutnak a barátaim, akikkel
ma a Presszóban kellene söröznöm egy gombakrémes melegszendvics felett. Desszertnek
egy húskrémessel. De a szék, nem csiszolja meg magát és nem is változik
fehérré. Szar dolog muglinak lenni.
Szomszéd elcsitul, szék szárad, nekem pedig még valami
hasznosat kéne csinálnom. Már átöltöztem utcai ruhába – nem, nem érdekel, ha a
szemközti ablakból meglát valaki –, de nekiállok a hasprésnek. Duplán,
mert az előző napot elcsaltam. Pont úgy fáj, mint szokott csak még pluszban nyom
az öv és húzódik a farmer. Haza kéne menni. Az esték mostanság itt találnak
rám, talán helyben vagyunk. Nem, igazából nincs is most otthon.
Cikcakkban kerülgetjük a kutyahugyfoltokat a körútig. Olyannyira, hogy mi is hagyunk egyet, de szigorúan a csatorna mellé, hiszen úri kutyának vannak elvei. Nyomkodom a 4-6 ajtaján azt a gombot, amihez ha hozzá kell érnem mindig bevillan: fúj, vajon ma hányan nyúltak ehhez? Kész ujjbegytörténelem. Persze hogy elmegy. Lassan hajlandó vagyok belátni, hogy szar napom van, de mielőtt megteszem kihúzom a hátam. Legalább csak a belátás pillanatáig. A következő villamoson már jó ég tudja mikor pislogtam utoljára és közben azon kapom magam, hogy a lányra gondolok, akit tizennégy év után elhagyott a férje. Remélem éppen pálinkázik, ahogy írta. Ezzel egyidőben megcsap a cefreszag és a Szigetre sietők leszállnak a csillogó sminkjükben és magukkal viszik a bosszantóan sok energiájukat. El is irigylem tőlük, aztán látom, ahogy a tükörképem szarkasztikuskodik. Kit akarunk áltatni? Ezerszer inkább választanám a kanapét, amit le lehet enni vajas popcornnal. Pedig holnap megígértem, hogy megyek. Mivel fogom lemondani?
Apró örömök, a bejáratiajtó nincs bedagadva a forróságtól. Hány
ember tudja a küszöbön megmondani, hogy ma bizony végigalussza az éjszakát? Na
ugye. A hűtőről leverek egy mágnest, meg sem lepődöm. Cserébe gondolatban
vállon veregetem magam, amiért felszeltem előre mindent és egy ételesben
– ez az új kedvenc szavam – várakoznak. A
bagettet tegnap vettem, de már száraz. Így is jó. Elterülök a szőnyegen a
Szőrös meg nekem löki a labdát. Nincs kedvem labdázni, kinek lenne kedve egy
ilyen nap után? Bámul. Egy kis rózsaszín félkör jelenik meg az innen műanyagnak
látszó orra alatt. Türelmesen vár, ahogy egész nap tette, hogy mikor jut neki
egy kicsi belőlem. A bűntudat máris négykézlábra parancsol és elhajítom. A
sárga az új kedvence. Nézem ahogy fut és hozza, fut és hozza, aztán feltűnik,
hogy minden mosolyráncom előbújt, pedig éppen az történik, ami minden nap
megtörténhet. És ennyi pont elég. A zuhany alatt a festékfoltokat próbálom
lesikálni, de csak nem jönnek le. Aztán hagyom a francba, elvégre ez a festék
ma már világosra színezett valami sötétet. Maradjon csak.
